Legtöbbünknek igen rövid kapcsolata van az úgynevezett „Elit” bringásokkal: gyakorlatilag a rajtnál és a célban láthatjuk őket. Persze ettől még ők is ugyanolyan kemény bringások, mint mi vagyunk:) Most Gergő barátunk gondolt egyet és nem volt hajlandó leszakadni az első bolyról sem!
Fogadjátok szeretettel az élménybeszámolóját :
Azt hiszem hagyományosan ez a verseny nevezhető az országúti kerékpáros szezon nyitányának. Első erőpróba lévén rendre nagy létszámmal állnak rajthoz a bringások, hogy képet kapjanak a téli felkészülés hatásosságáról. Idén talán egy kicsit kevesebben jöttek el, ezt a megnövelt táv számlájára írom. Hát igen… …azért márciusban rögtön 110 kilométerrel nyitni, ráadásul dimbes-dombos terepen… Azért jó volt látni, hogy sokakat ez sem riasztott vissza. A Kecskeméti Első Sor is 8 fővel volt jelen a kicsiktől a nagyokig, az elszántaktól a rettenthetetlenekig.
Ami a rajtot illeti, a tavalyi ámokfutás után (mert hát lekéstük a lassú rajtot), most igen sokat kellett várni az indulásra. Annyi tapasztalatom már volt, hogy az év első versenyén mindig bizonytalanabb a mezőny, nincsenek összeszokva a kerékpárosok, így fokozottan kell figyelni a bukás veszélyre. Nos, így volt ez most is, már az apátság emelkedőjén összeakadt mellettem két srác és már csak a csattanást hallottam. A felvezetés alatt folyamatosan pulzált a sor: hol maxigázon mentünk előre, hol satufékkel meg kellett állni. Végül eljutottunk az éles rajt helyszínére, a befutó emelkedőjének lábához. Sikerült az első harmabdan helyezkednem, de még így is voltak olyan bringások, akik kicsit túlmérték erejüket. Ez az első emelkedőnél tisztázásra került, így kezdett kialakulni az élboly.
Mivel a megelőző napokban betegeskedtem, így nem voltak túl frissek a lábaim. Az első két kör alatt a nem létező rádión beszóltam volna a csapatfőnöknek, ha így megy tovább, inkább túratempóra váltok. Aztán szerencsére megnyugodott kissé a mezőny eleje és én is már jobb passzba kerültem. A második körnél már kiformálódott az élboly, ami úgy 70 fő lehetett. Itt még együtt voltak a Masterek az Elit és az Elit nők. A tempó derekas volt, síkon 52 km/h is volt, a révtől pedig az emelkedőn 30 körül másztunk. Nem is volt kedvem vitézkedni, szigorúan beültem a mezőnybe. Tulajdonképpen egész jól elvoltam egy darabig, ettem-ittam, felfelé nyomtam, mint ökör, síkon meg meghúztam magam. Amin meglepődtem,az az, hogy meglepően jól forgott a lábam: síkon nem ritkán 110 fölött, de emelkedőre fel is inkább a 90-hez közelített a pedálfordulat.
A 6. kör előtt kezdett mozgolódni a banda, nana. a Mastereknek ez volt az utolsó kör. Volt pár akció, ezeket azért lereagálta a mezőny, a legnagyobb bonyodalom inkább akkor volt, amikor a mezőnyből ki kellett válniuk, hogy a befutóra fordulhassanak. Ez is megvolt, így hát kissé visszanyugodtunk. Egy kör lement lazább tempóban. A 7. kör már más volt: elindultak a taktikázások, lejtőn lelassítás, majd az emelkedőt eszeveszett iramban rakni kezdte az eleje. El is bírt szakadni az eleje, ám a lejtmenetben valahogy megfogtuk őket. Azért itt, már 90 kili környékén éreztem, hogy ez kicsit hosszabb lesz, mint a megszokott táv. A láb is elkezdett kicsit lassulni, előjött az erszényből a nagyobb áttétel a felfeléken is. Innentől emelkedőről-emelkedőre éltem, “csak ezt az emelkedőt tudjam még le, aztán majd jobb lesz”… A 8. kör is így telt el, kezdett rosszul esni. A mezőny, ahogy az elején az összeszokás hiányában volt veszélyes, a vége felé már a fáradtságtól. Előfordultak 45 km/h feletti tempónál bekacsázások, ahol a lélekjelenlétemnek köszönhetően nem akadtam össze a delikvenssel. Aztán az egyik emelkedőn a srác mellettem úgy elkezdett kígyózni felfelé, hogy a bringáját sikeresen rám is húzta. Már csak azt hallottam, hogy az első kerekem küllője peng, mint a gitárhúr. Szerencsére nem akadtunk össze, a keréknek sem lett baja, ment tovább a verseny.
Tisztában voltam vele, hogy az utolsó mászás halálos lesz: Páran megtalálták a nitro-gombot, szét is szakadt a mezőny. A legelejét nem láttam a sornak, de talán innen is ért haza a két szökevény. Az apátság után még nagy tempóra kapcsoltunk, de már éreztem, hogy kezd beállni a lábam. Azért a Balaton partra újra összezárt a mezőny, újra megtorpantunk, elindult a matekozás. Ekkor előre tudtam könnyedén csorogni. Sasi zseniálisan ugrott a mezőny élére, így nagyon jó helyről várhatta az befutó emelkedőjét, ahol meg is indult a tűzijáték. Akiben ami maradt, azt kiadhatta magából. Én már elég darabosan mozogtam, a bal négyfejűmből egy fej kipukkadt, de talán még így is elég jó helyen sikerült beérni, ami összetettben a 25. hely körül lehetett, illetve a saját korcsoportomban a 7. helyre volt elég.
Mindenesetre jó érzés volt, hogy a magyar mezőny elitjével tudtam tartani a lépész, még ha nem is lehettem meghatározó a bolyban. Talán, ha az edzés nevű csodaszert kicsit többet mívelném… sose tudjuk meg…:)
Amúgy aki az időjárás miatt hátrált volna vissza az indulástól: lent a Balaton parton nem egyszer 18 fokot mutatott a hőmérő, végig sütött a nap. Be is szereztem az első barnulás csíkot a karjaimra. 🙂
Gratulálok mindenkinek, aki ott volt, derekasan küzdöttek! Tartson tovább a lendület!